× Ha február vége, akkor klasszikus szezonstart: Belgiumban beindul az egynapos versenyek dömpingje, újra életre kelnek a porosodó kockakövek és a legendás németalföldi rámpákat felhevíti a peloton - megkezdődik a felkészülés a tavasz fénypontjainak számító Flandriai körre és a Paris-Roubaix-ra. Ám aki kevésbé göröngyös utakra vágyik, szemeit az év első monumentumára, a Milánó-Sanremóra veti - a Poggio szerpentinszerű lejtmenetével kel és fekszik. A két műfaj közötti átmenetet a Strade Bianche bíztosítja fehér murvás útszakaszaival: az élet Toszkánában sem fenékig tejfel, pláne, ha sártengerré változik a terep. Az élvezetek halmozására is van lehetőség: a hosszabb elfoglaltságra vágyók két egyhetes verseny közül választhatnak - ha a nap felé vennék az irányt, Párizstól Nizzáig tekerhetnek, ha pedig két tenger között gyűjtenék a kilométereket, arra a Tirreno-Adriatico kínál nekik lehetőséget.

Az Omloop Het Nieuwsblad nevű fél-klasszikus ugyan csak tavaly óta képezi a World Tour-naptár részét, mégis jelentős presztízzsel rendelkezik: hagyományosan ezzel a versennyel indul a belga egynapos szezon. Az idei útvonal különlegességét a Flandriai körről megszokott falak szolgáltatták: bekerült a programba a Valkenberg, a Tenbosse, a Kapelmuur - amit egyszerűen csak Muurnek, azaz a falnak neveznek - és zárásként a Bosberg, hiszen nincs is jobb 180 kilométer megtétele után, mint egy kockaköves emelkedő. Ha már kockakövek, a szervezők természetesen etéren is bőkezűek voltak, hiszen 10 szektoron és 14 kilométeren keresztül rázatták a versenyzőket. Az Omloop tradicionálisan a belgák felségterületét képezi: az eddigi - az ideivel együtt - 71 kiadásból 56-ot a hazaiak nyertek, bár az utóbbi években megszaporodott a nemzetközi bajnokok száma. A 2018-as kiírás is ezt a tendenciát erősítette. Hiába beszélünk tavaszi szezonnyitóról, a hőmérő higanyszála éppen csak súrolta a 0 fokot, elkélt tehát a hosszúnadrág és a karvédő. Talán pont a szokásosnál zordabb időjárás vette el a versenyzők kedvét a korai robbantásoktól, mindenesetre az események csak a finisben, a Kapelmuurön forrósodtak fel igazán, addig jellemzően rövid életű próbálkozások követték egymást az emelkedőkön. A geraardsbergeni fal megmászásakor Sep Vanmarcke szaggatta szét a mezőnyt és alakított ki egy szelektív sort, amely a későbbi győztest is adta. Ebbe az elit csoportba a finanszírozási problémákkal küszködő (azóta már megoldódni látszik a helyzetük) Astana három embert is delegált, így ők kontrollálhatták a verseny hátralévő részét. Közülük Michael Valgren volt a legaktívabb, aki képességeire tekintettel mindenképp szerette volna elkerülni a sprintbefutót és addig-addig próbálkozott, mígnem a céltól 2.5 kilométerre a többiek tanácstalansága egérúthoz juttatta. Senki sem vállalta magára a vezetést, minek következményeként a főmezőny hátbacsapta a hoppon maradt üldözőket és az ambiciózus dán szólóját siker koronázta.

Rögtön másnap megrendezésre került az Kuurne-Bruxelles-Kuurne névre hallgató, az Omloop karakterével és múltjával hasonlóságot mutató egynapos, amely 'csupán' Europe Tour-szintre sorolható - persze ettől még eszmei értékük megegyezik. Ami a vonalvezetést illeti, kellemetlen flamand falakból ezen a versenyen sem volt hiány - a mezőny számára többek között a Wolvenberg, a Kruisberg és a híres-hírhedt Kwaremont jelentett kihívást -, bár az utolsó emelkedőt, névszerint a Nokereberget a céltól majd' 50 km-re pozícionálták. Nem csoda, hogy egy ilyen kialakítású útvonalon labdába rúghatnak akár a klasszikus sprinterek is, mint például Mark Cavendish, a 2015-ös kiírás győztese. Ennek feltétele, hogy gyorslábú aspiránsok jelentős hátrány összegyűjtése nélkül maguk mögött tudják a helyenként 15%-ot meghaladó meredekségű ormokat. Idén, akárcsak 2015-ben, teljesült ez a feltétel, hiszen a Kwaremontra való felkapaszkodás után elszakadt egy elit csoport, amely körülbelül egy percnyi előnyt harcolt ki a mezőnnyel szemben - benne Greg Van Avermaettal, Vanmarckéval, Stuyvennel és Démare-ral (!) -, viszont a Lotto-Jumbo és főleg az Astana kitartó munkájának köszönhetően rohamosan csökkenni kezdett a különbség. A KBK két évvel ezelőtti szólóbajnoka, Jasper Stuyven Daniel Oss-szal karöltve - míg az olasz defektet nem kapott - megkísérelt egy utolsó támadást, de 18 km-re a befutótól őt is bekebelezte a nagylétszámú főmezőny, így elkerülhetetlenné vált a sprint. A Champs-Élysées tavalyi királya, Dylan Groenewegen (Lotto-Jumbo) Arnaud Démare szélárnyékából lőtt ki és ellentmondást nem tűrő fölénnyel diadalmaskodott.

És akkor az átmeneti műfaj, a Strade Bianche, amely mindössze 12. alkalommal került kiírásra, mégis olyan, mintha minimum 100 éves múltra tekintene vissza. Fehér murvás utak, tipikus toszkán tájak, impozáns sienai befutó, ódonságot árasztó atmoszféra: nem véletlen, hogy a kerékpáros közvélemény kinevezte a tiszteletbeli 6. monumentumnak. Egyedi arculatával az egyik legeladhatóbb egynapos viadalnak számít az UCI-naptárban, így abszolút megérdemelt helye van a World Touron. Fabian Cancellara minden bizonnyal a szívébe zárta ezt az egzotikusnak beillő versenyen, hiszen háromszor is sikerült megnyernie karrierje során, legutoljára visszavonulása évében, 2016-ban, így az olaszok tiszteletből elnevezték róla a 8. számú murvás szektort. Michal Kwiatkowski nem kevésbé rajong ezért a terepért, ő a Strade Bianche másik többszörös győztese, aki címvédőként, egyben főfavoritként állhatott rajthoz. Természetesen Peter Sagannal szemben is magas elvárásokat támasztott a közönség: a szlovák cyclocrossos múltja semmiképp sem hátrány egy ilyen típusú versenyen. Apropó cyclocross: az idei startlistán ott olvashattuk a sportág regnáló világbajnokának nevét is. Wout van Aert csapatának, a Veranda's Willemsnek ugyanis szabadkártyát biztosított a szervezőség - talán őket is furdalta a kíváncsiság, mire lehet képes a toszkán murván a belga tehetség. A toszkán murván, ami az olvadó hó és az esőzések közreműködésével sártengerré változott - ezzel is növelve van Aert esélyeit, akitől cseppet sem idegen a dagonyázás művészete...

A drámai küzdelem a korábban emlegetett Cancellara-féle 8-as számú emelkedős szektorban (Monte Sante Marie) kezdett kibontakozni, amikor is a sorozatos akciók nyomán létrejött egy erős versenyzőkből álló élcsoport, amelyből nem maradhatott ki Valverde, van Aert, Kwiatkowski, Benoot és Sagan sem. Hozzájuk saját erőből Romain Bardet csatlakozott, aki nem nem vesztegette az időt, egyből kontrázott és mindössze Wout van Aert tudta vele tartani a lépést. A hatékony francia-belga együttműködés eredményeképp az előny egy perc föle nőtt, ám ekkor Tiejs Benoot begyújtotta a rakétákat és honfitársával, Pieter Serry-vel az éllovasok után eredt. Út közben elhagyta - helyesebben inkább teljesen elhasználta - társát, így egyedül volt kénytelen ledolgozni csaknem 40 másodperces hátrányt. A megalkuvást nem tűrő módon törtető belga 15 km-re a céltól elkapta van Aert hátsó kerekét, de nem szándékozott megpihenni. Néhány perc múlva, az utolsó murvás szektor teljesítése során faképnél hagyta két vetélytársát és tovább folytatta menetelését a sienai főtér felé. Ott találkozhattak vele legközelebb. Bardet és van Aert állhatott fel mellé a dobogóra, míg az üldözőcsoportból Alejandro Valverde sprintelt a 4. helyért, Sagan hetedikként zárt, Kwiatkowski sehol. A 23 éves Tiejs Benoot első World-Tour-győzelmét aratta, és minden bizonnyal nem az utolsót. Az ő alakja és a Strade Bianche között is húzható párhuzam, hiszen nekem az a benyomásom vele kapcsolatban, mintha már hosszú szezonok óta az élmezőnybe tartozna, pedig mindössze 3 éve profi. Fényes jövő áll még előtte, efelől semmi kétségem... Érdemes néhány pillantást vetni a képekre - ajánlom a CyclingTips galériáját - és/vagy a verseny összefoglalójára: Benoot olyan, akár az elszántság - sárlepte - mintaszobra.

Strade Bianche 2018 - összefoglaló

Még mielőtt rátérnék az egyhetes eseményekre, be kell valljam, most kezd csak igazán fájni a szívem Contador-szurkolóként: a szóban forgó versenyek egyikén - konkrétan a Párizs-Nizzán - tavaly még rajthoz állt és nem akármilyen csatában maradt alul két nyomorult másodperccel, idén pedig már szakértő kommentátorként funkcionált a Tirreno-Adriatico alatt a spanyol Eurosportnál. Örülök, hogy legalább hallhatom, de nehéz hozzászokni ahhoz, hogy nem láthatom tekerni, miközben ugyanazok a versenyzők, akikkel tavaly megmérkőzött, idén is a győzelemért hajtanak - a Párizs-Nizza utolsó szakaszát például David De la Cruz nyerte, megismételve ezzel egy évvel ezelőtti produkcióját, ami akkor Alberto összetett győzelmébe került a jóváírások eloszlása miatt. De ez egyéni szocprobléma... Út a nap felé, azaz a Párizs környéki ködből az - elvileg - napsütötte Azúr-partig teker a mezőny. Ez lenne tehát a francia egyhetes kívánt forgatókönyve, amit szokás szerint március elején rendeznek. Nos, Nizza nem hozta el a napsütést a kerekesek számára, sőt alaposan eláztatta őket, de legalább mi, nézők szemtanúi lehettünk egy újabb, az utolsó pillanatig kiélezett és nyitott küzdelemnek az összetettért. Ki gondolta volna, hogy egy olyan sztárparádét felvonultató versenyen, ahol kiszúrhatjuk - a teljesség igénye nélkül - a címvédő Sergio Henaót, Wout Poelst, Esteban Chavest, Simon Yatest, Ilnur Zakarint, Dan Martint, Bauke Mollemát, Warren Barguilt vagy éppen Julien Alaphilippe-et, végül egy kevéssé ismert, de kétségtelenül tehetséges fiatal spanyol, Marc Soler lesz a befutó? Okosan csinálta, a contadori-taktikát választotta: a hagyományosan hegyes 8. etapon egy korai indítással sikerült megrogyasztania az aktuális sárga trikóst (a királyszakaszt megnyerő Simon Yatesnek Solerhez viszonyítva 37 másodperces előnye volt) és hiába maradt alul a hajrában honfitársaival szemben, ezúttal működött a recept, 4 másodperccel elhódította az összetettet.

Hogy mit ábrázol a Tirreno-Adriatico szokatlan formájú trófeája? Nos, Neptunusnak, azaz a tenger istenének háromágú aranyszigonyát. Csábítóan hangzik, mégsem ez a szokatlanul impozáns fődíj vonzotta olasz földre az országúti kerékpározás krémjét. Ha a Párizs-Nizzával kapcsolatban sztárparádét emlegettem, a Tirreno mezőnyét talán egy karneváli rengeteghez lehetne hasonlítani. A papírforma viszont a naposabbnak bizonyuló egyhetesen sem jutott érvényre. Tom Dumoulin, Chris Froome, Vincenzo Nibali, Fabio Aru, Romain Bardet, Mikel Landa, Geraint Thomas és Rigoberto Uran: az elmúlt évek háromhetes körversenyeinek legmeghatározóbb figurái - leszámítva a Kolumbiában készülő Nairo Quintanát - sorakoztak fel a Tirrén-tenger partjánál, Lido de Camaioréban. Az összetett győztesének járó kék trikó viszont mindegyikőjüket elkerülte. Ugyanis végül az előzetesen a Sky-féle hierarchia legfeljebb 4. helyére sorolható Michal Kwiatkowski szerezte meg az uralmat a két tenger felett, köszönhetően egy remekbeszabott San Benedetto-i időfutamnak. A versenyt fémjelző nevek mind-mind elhalványultak az összesített értékelésben, egyedül talán Mikel Landa királyetapon mutatott hidegvérű erődemonstrációját lehet kiemelni. Az idei Tirreno-Adriatico legérzelmesebb pillanatai a 6. szakaszhoz kötődtek: a mezőny Michele Scarponi emléke előtt adózott egy felettébb látványos filottranói befutó keretein belül.

Classica di Primavera, azaz a tavaszi klasszikus - a hangsúly a névélőn van. Nemes egyszerűséggel így nevezik az olaszok az év első monumentumát, a Milánó-Sanremót, amire méltán lehetnek büszkék. Nincs kockakő, nincsenek falak, viszont a verseny hajrájában elhelyezett két ominózus emelkedő, a Cipressa és a Poggio minden kerékpár-rajongó számára ismerősen cseng. Hogy lesz-e mezőnyhajrá a sanremói Via Román, csak és kizárólag azon múlik, hogy a felemlegetett Ligúr-parti hegyeken milyen aktivitást mutatnak a sprintet elkerülni kívánó versenyzők. A Poggio csúcsától ugyanis mindössze 5 kilométerre található a cél, azaz ha sikerül felépíteni egy 15-20 másodperces előnyt a mászás során, jóeséllyel zsebben a végső győzelem - persze ehhez elengedhetetlen a bátor lejtmenet és a síkra átmentett lendület. A korábbi bajnokok képesség- és specialitásbeli megoszlása ennek megfelelően rendkívül vegyes: az all-rounder Eddy Merckx például hétszer diadalmaskodott itt, míg nyerni tudtak olyan klasszikus sprinterek is - ráadásul egy időben tömegével -, mint Zabel, Cippolini vagy Cavendish. Általánosságban mégis elmondható, hogy az emelkedőket is korrektul menedzselni képes gyorslábú kerekesek indulnak a legjobb sansszal a bajnoki címre. A 2018-as Milánó-Sanremo azonban valamelyest kilóg a sorból, vagy legalábbis eltér az utóbbi évek eredménysoraitól - minderről Vincenzo Nibali gondoskodott. Amikor már úgy tűnt, egy hagyományos mezőnyhajrára kerül sor a történelmi célegyenesben, a negyszeres háromhetes győztes olasz, aki nem mellesleg 2 lombard monumentumot is a magáének mondhat, a céltól 7 kilométerre a lovak közé csapott és konok céltudatossággal az élre tört. Nibali a hegytetőig összes üldözőjét lerázta, a lejtmenetben pedig senki sem érhetett a nyomába, hiszen az ereszkedés legfőbb erősségei közé tartozik. Félemetes magabiztossággal abszolválta a hajtűkanyarokat, majd ha hajszállal is, de sikerült maga mögött tartania a megvadult sprintervonatokat... Szóval, így érkezett el az országúti mezőny a valódi tavasz kapujába. 

× Az előző bejegyzésben még azt hangsúlyoztam, hogy a szezon eleji versenyekből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni és ez a Tour de France-ra készülőkkel kapcsolatban továbbra is igaz, viszont aki a tavaszi klasszikusokra vagy az év első háromhetesére, a Giro d'Italiára hegyezi a formáját, azokat már kicsit kritukusabban kell szemlélnünk. A héten rendezik ugyanis az első monumentumot, a Milano-Sanremót, az olasz kör pedig kb. 50 nap múlva kezdődik. Az egynapos specialistáknak tehát már illik közel kerülni a csúcsformához, a háromhetes menőknek pedig valahol 80% körül kellene tartaniuk ilyenkor (azoknak mindenképp, akik a 100. Girót vették célba). Ilyenkor, márciusban már mindenkiről kiderül, mennyire sikerült jól a téli felkészülése és mi az, amiben még feljődni kell a riválisokhoz mérten. Az izgalmak garantáltak.

Mindig is szerettem az egynaposokat - a kockakövesekkel az élen, de az utóbbi 1-2 évben annyira elragadott az ilyen típusú versenyeket övező egyedi atmoszféra, hogy mostmár egyikről se vagyok hajlandó lemaradni, legyen az akár egy monumentum, akár egy úgynevezett 'fél-klasszikus'. Nem titok, és ezt már korábban is leírtam, ennek a viszonylag újkeletű őrületemnek legfőképp egy bizonyos Peter Sagan az okozója. Ugyan másik csapatba került, és legnagyobb bánatomra ezzel véget ért a Contador-Sagan alkotta - számomra - álomduó közös története, de az egynaposok iránti rajongásom változatlan maradt. Szóval, azon felül, hogy kiemelt figyelemmel kísérem végig az egyhetes felkészülési versenyeket, a tavaszi klasszikusokat sem tévesztem szem elől. Az utóbbi hetek történéseit összegezve elmondható, hogy a Sagan-Van Avermaet párharc tovább mélyült Belgiumban, Kwiatkowski újabb szólósikert aratott Sienában, Nizzában a történelem megismételte önmagát, míg Quintana idén is erődemonstációt tartott a Terminillón. A rutinos kerékpár-fanatikusok ebből a mondatból már kitalálhatták, mely eseményekről lesz szó ebben a cikkben, de a ködoszlatás kedvéért leírom, hogy az Omloop Het Nieuwsbladot, a Kuurne-Bruxelles-Kuurnét, a Strade Bianchét, a Párizs-Nizzát és az azzal gyakorlatilag párhuzamosan zajló Tirreno-Adriaticót veszem górcső alá.

A klasszikusok sorát az Omloop nyitotta, még február 25-én, a rajtnál természetesen mindenki felsorakozott, aki csak számít. A versenyt alapjaiban határozta meg az a bukás, ami a mezőny elején, 65 km-re a céltól történt: több, győzelemre is esélyes kerekes keveredett bajba, mint például Alexander Kristoff, Bryan Coquard vagy az idén áprilisban búcsúzó Tom Boonen. Ezt a káoszt kihasználva a Trek meghúzta a sort a Taaienbergen, kialakíltva ezzel egy szelektív csoportot, amibe gyakorlatilag mindazon favoritok belekerültek, akik megúszták a bukás: Sagan, Van Avermaet és Vanmarcke mind-mind jól helyezkedtek. Hamarosan utolérték a szökést, de az sokáig nem volt egyértelmű, hogy megfogja-e őket a mezőny, vagy sikerül hazaérniük. A hat fős élcsoport körülbelül 30-40 másodperces előnyt harcolt ki, de a Quickstep, illetve a Sky munkájának köszönhetően ez a különbség nem nőtt tovább, sőt, volt, hogy fél perc alá csökkent. Sagan és Vanmarcke mindeközben lerázták magukról a nehezékeket, így csak hárman maradtak elöl, Van Avermaet-tal kiegészülve. A mezőny körülbelül 10 kilométerre a befutótól feladta az üldözést, így az éllovas trió megnyugodhatott, elkezdhettek a végjátékon gondolkodni. Vanmarcke-nak muszáj lett volna kitalálnia valamit, mert az egyértelműnek tűnt, hogy a sprintben nem rúghat majd labdába, de nem tette, vagy egyszerűen már nem volt ereje támadni. A hajrát Sagan indította meg, ketten kétfelől próbálták kerülni, ez az ideális íven érkező Van Avermaetnak sikerült is, innen pedig már nem volt visszaút a szlovák számára, aki végül a 2. helyet szerezte meg, akárcsak tavaly egy hasonló szituációban. Kétségkívül a kétszeres világbajnok végezte munka oroszlánrészét a három szökevény közül, így nem csoda, hogy a végén már nem tudta felvenni a verseny belga riválisával

Rögtön másnap, a Kuurne-Brüsszel-Kuurnén eljött a bosszú ideje. A céltól 85 kilométerre, a legendás Kwaremonton a Quickstepesek, egészen pontosan Stybar kezdett mozgolódni: olyan rettenetes nagy kárt nem okozott a mezőnyben, de végülis létrejött egy közepes méretű csoport, benne a favoritokkal. Amikor a körpályára értek, fél perc körüli előnnyel rendelkeztek, ami nem akart csökkeni, pláne miután Jasper Stuyven megindult kb. 28 km-re a befutótól, felkavarva ezzel az állóvizet a 20 fős élbolyban. A címvédőt Sagan, Trentin, Rowe és Benoot vette üldözőbe, viszont Van Avermaet nem tudott hozzájuk csatlakozni, ő tisztes távolságból követte őket egy segítője mögé bújva. Saganék néhány perc múlva felértek Stuyvenre és így, öten remekül dolgoztak össze, igazságosan megosztva a munkát egymás között. Ennek megfelelően folyamatosan távolodtak Van Avermaettól, a mezőny pedig ekkor már kissé elkésett az utoléréssel. A sprintre egy Sagan-Trentin csata körvonalazódott, de meglepő módon az olasz nem várta meg a végét, az utolsó kilométeren megpróbált elszakadni, aláírva ezzel halálos ítéletét. Miután őt bekebelezték, az élcsoport majdnemhogy megállt, mindenki egymást nézte, aminek az lett a következménye, hogy a mezőny vészesen megközelítette őket. Peter Sagan nem várta meg, hogy elhalványítsák győzelmi reményeit, taposott hármat a pedálba és faképnél hagyta ellenfeleit. Végül Stuyven lett mögötte a második, aki elképesztően ment az utolsó 100 méteren, de már nem érhette utol a szivárványos kedvű szlovákot.

A mindössze 10 éves múltra visszatekintő Strade Bianche hamar belopta magát a versenyzők szívébe fehér murvás útszakaszaival és hangulatos, szűkutcás sienai fináléjával. Nem meglepő tehát, hogy erre a szezonra World Tour-szintre emelték. Az idei kiírásban 62 kilométernyi murva szerepelt, ami az előző napok esős időjárása miatt nem porzott annyira, de így is épp eléggé megnehezítette a résztvevők dolgát. 75 kilométer megtétele után a belga lottó állt az élre és alaposan megrángatták a sort, aminek egy óriási bukás lett a következménye. Darabjaira hullott szét a mezőny, ekkor keveredett előre például Wellens, Benoot, Dumoulin, Boasson Hagen, Kwiatkowski, Stybar és Van Avermaet. Sagan ugyancsak rajthoz állt, de nem érezte túl jól magát, ráadásul belekerült a bukásba, úgyhogy féltávnál kiállt a versenyből - sokan tettek hasonlóképp, így csak 89-en értek célba. Az erős összetételű üldözőcsoport egy része 30 km-re a befutótól érte utol a napi szökést, amiben ott volt Thibaut Pinot is, majd megkezdődött az adok-kapok. Az utolsó murvás szakasz előtt, 15 km-re a céltól Kwiatkowski megindult és a riválisok pillanatnyi hezitálása nyomán szép kis előnyt harcolt ki magának. Wellens, Stybar és Van Avermaet kevéssel később utána eredt, de a különbség egyre csak nőtt, Siénába érve a fél percet súrolta. A lengyel még az utolsó kockaköves, belvárosi emelkedő előtt biztosította a győzelmet, a csúszos kanyarokat óvatosabban is vehette, nem veszélyeztette már senki. Az üldözők közül Van Avermaet bizonyult a legerősebbnek a sprintben, mögötte Wellens érkezett be 3.-ként.

Végül néhány szó az egyhetesekről is. Azért csak néhány szó, mert a Párizs-Nizzáról - ami egyben csodálatos és brutális szakaszokat hozott - bővebben a Sportblogban fogok írni, a két tenger viadala, a Tirreno-Adriatico pedig pont a francia verseny miatt kicsit háttérbe szorult nálam, legtöbbnyire csak a hajrákat csíptem el - leszámítva az utolsó 2 napját. Lényeg, hogy a Párizs-Nizza összetettjét nagyban befolyásolta az oldalszél: az esélyesek túlnyomó része jelentős hátrányt szedett össze az első egy-két sík etap során, úgyhogy olyan nevek, mint Porte, Kruijswijk vagy Rolland hamar el kellett, hogy búcsúzzanak a sárga trikótól. Contador csaknem másfél percet kapott, de róla tudjuk, hogy nem ismer lehetetlent és a héten minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a maga javára fordítsa a versenyt. Az egyéni időfutam során Alaphilippe tovább növelte előnyét és ezzel elsőszámú esélyessé lépett elő. A francia az első hegyi szakaszt túlélte, a másodikat már nem, így Sergio Henao átvette a vezetést. Az utolsó napon elszabadult a pokol a Treknek köszönhetően, gyakorlatilag megismétlődött a tavalyi forgatókönyv, végül hősies küzdelemben Contador 2 mp-cel alulmaradt a kolumbiaival szemben... A Tirreno-Adriatico leginkább Quintanáról és Saganról szólt. Előbbi rögtön a nyitó csapatidőfutamon kiváló pozícióba került az összetett szempontjából, aztán a Terminillón végződő királyetapon leiskolázta a mezőnyt, akárcsak 2 évvel ezelőtt. Az egyéni kronó során megőrizte előnye felét, így másodszorra hódította el a kék mezt és a háromágú szigonyt. Mindeközben Sagan, felépülve a betegségből két szakaszt is nyert: hol a legjobb sprintereket, hol a legjobb hegyimenőket utasította maga mögé. Az olaszok csalódást keltően szerepeltek, hiszen Aru bronchitis miatt feladta, Nibali pedig mindössze a 26. helyet szerezte meg, 6 perc hátrányt gyűjtve.